Antikommunista felkelések a keleti blokkban

Antikommunista felkelések Európában
Hidegháború
Dátum	1945–1965
Helyszín	Keleti blokk
Casus belli	Antikommunizmus
Eredmény	Szovjet győzelem
Terület- változások	nincsen
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Szovjetunió Magyar Népköztársaság Lengyel Népköztársaság Román Népköztársaság Jugoszlávia Támogatók: Kínai Népköztársaság Albánia (1961-ig) Csehszlovákia NDK Mongólia Orosz felkelők Magyar forradalmárok Román partizánok Szerb partizánok Lett partizánok Litván partizánok Észt partizánok Ukrán partizánok Lengyel partizánok Bolgár partizánok
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Joszif Sztálin (1945–1953) Georgij Malenkov (1953) Nyikita Hruscsov (1953–1964) Leonyid Brezsnyev (1964-) Nem volt közös parancsnok Nagy Imre † Maléter Pál † Łukasz Ciepliński † Witold Pilecki † Zygmunt Szendzielarz † Gerasim Todorov Ants Kaljurand † Ion Gavrilă Ogoranu Ioan Carlaonț Sztepan Bandera Dmytro Klyachkivsky Draža Mihailović Ilija Trifunović-Birčanin Dobroslav Jevđević Jonas Žemaitis † Adolfas Ramanauskas †

A keleti blokk országaiban (Kelet- és Közép-Európa) a második világháború után is folytatódtak az antikommunista felkelések és ellenállások. A következő országokban került sor fegyveres ellenállásra vagy bármilyen antikommunista megmozdulásra:

Ország	Év	Típus (Név)
Lengyel Népköztársaság	1945–1963	Partizánmozgalom (Elátkozott katonák)
	1956	Munkásfelkelés (Poznańi június)
Magyar Népköztársaság	1956	Forradalom és szabadságharc
Román Népköztársaság	1945–1950	Fegyveres ellenállási mozgalom
Jugoszlávia	1945–1950	Fegyveres ellenállási mozgalom (Csetnik)
Csehszlovákia	1968	Tüntetéssorozat (Prágai tavasz)
Ukrajna	1945–1956	Fegyveres ellenállás (Ukrán Felkelő Hadsereg)
Bolgár Népköztársaság	1945–1960	Partizánmozgalom (Goryani)
Észtország	1945–1956	Gerillaháború
Lettország
Litvánia

Lengyelország

Az 1956-os poznańi munkásfelkelés egy tömegfelkelés volt a Lengyel Népköztársaságban, 1956. június 28 és 30. között. A tüntetések során a dolgozók jobb munkafeltételeket és a kormány távozását követelték. A tüntetés a Cegielski gyárból indult ki, s rövidesen tömeggyűléssé vált. A város központjában 28-án mintegy 100 000 fő gyűlt össze, a Közbiztonsági Minisztérium helyi kirendeltsége elé. A tömegre a Lengyel Néphadsereg mintegy 10 000 katonája és nagyságrendben 400 tankja támadt rá, Stanisław Popławski vezetésével.

A halálos áldozatok száma 57 és 100 fő között volt, közöttük a tiltakozás leverésének arcává vált 13 éves Romek Strzałkowski. A felkelés hatására rövidesen távozott a hatalomból a párt addigi első titkára Edward Ochab és a vezetést Władysław Gomułka vette át, valamint a szovjet ellenőrzés az ország fölött csökkent.

Magyarország

Az 1956-os forradalom és szabadságharc, vagy az 1956-os népfelkelés Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.

Nagy Imre, magyar miniszterenök

Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt, amely október 30-án a pártház elfoglalásával végül győzött. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután számíthatott arra, hogy a nyugati nagyhatalmak nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én hajnalban a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. A honvédségi laktanyák, repülőterek a Szovjet Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek. Az aránytalanul nagy túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi forradalma így végül elbukott.

Románia

A mozgalom főleg 1945–1962 között volt aktív. Az ellenállók kis, fegyveres csapatokba szerveződve rejtőzködtek, elsősorban a Kárpátokban, de Dobrudzsában is aktívak voltak.

Az önmagukat gyakran hajdúkként megnevező csapatok létezését a romániai kommunista rezsim minden eszközzel igyekezett titokban tartani, illetve amit nem lehetett ellhallgatni, azt útonállók akcióinak nevezték. A szovjet- és kommunistaellenes csapatok részben a volt legionáriusokból toborzódtak, de többségükben a kollektivizálásnak ellenálló parasztokból álltak. Ezenkívül a katonaságból is többen harcoltak az ellenállásban. A CIA igyekezett a Nyugatra menekült románok közül toborozni segítséget az ellenállóknak, de a kis számú, ejtőernyővel bejuttatott embereket gyorsan elkapták, amiben valószínűleg része volt Kim Philby kémnek is, aki az angoloktól információt szivárogtatott kommunistáknak.

Csehszlovákia

A Prágai tavasz 1968 januárjától augusztus végéig tartó csehszlovákiai kísérlet volt az „emberarcú szocializmus” megteremtésére, a politikai, társadalmi és gazdasági élet, a párt és az állam demokratizálására.

Az új csehszlovák főtitkár, Alexander Dubček 1968 januárjában nekilátott, hogy a párt és a rendszer demokratizálásával úrrá legyen az immár tüntetésekbe torkolló, széles körű társadalmi elégedetlenségen, amelyet két évtized elhibázott gazdaságirányítása és elnyomó belpolitikája váltott ki. Véget kívánt vetni a koncepciós pereknek, szabadlábra helyeztetett minden politikai elítéltet. Márciusban eltörölte a sajtócenzúrát és az utazási korlátozásokon is enyhített. Sikerére és népszerűségére jellemző, hogy bár az országban óriási volt az elégedetlenség, főtitkársága idején a tömegek továbbra sem kérdőjelezték meg a párt vezető szerepét (kérdés, hogy ez hosszú távon is így maradt volna-e). Ám Dubček, miközben a jó viszony fenntartására törekedett Moszkvával, nem mérte föl, milyen kihívást jelentenek reformjai a „testvérpártok” – a többi szocialista ország vezetése – számára. A munkásosztály keletnémet és lengyel „élcsapatának” is megvoltak a maga legitimációs problémái, s az ottani vezetők világosan látták, hogy a cseh példa nyomán olyan engedményekre kényszerülhetnek, amelyek alááshatják a hatalmukat, sőt a Varsói Szerződés összeomlását is előidézhetik. Brezsnyev szovjet pártfőtitkár a helyzetet különösen veszélyesnek ítélte, és hosszas tárgyalások, egyeztetés után augusztus 20-ról 21-re virradó éjjel megindította a „Duna hadművelet” fedőnevű katonai offenzívát,(wd) melyben a szovjet csapatok lengyel, magyar és bolgár támogatással bevonultak Csehszlovákiába (a készenlétben álló keletnémet haderőt Moszkva végül visszarendelte a német–cseh határról). Albániát és Romániát nem vonták be a műveletbe: előbbi teljesen különutas politikát folytatott (később teljesen szakított a Szovjetunióval és elszigetelődött), ezért nem lehetett számítani az egyetértésére, Románia pedig olyan szerepet játszott Moszkva megbízásából, amivel liberálisabbnak akart tűnni a nyugati országok és Jugoszlávia előtt, hogy így könnyebben a bizalmukba férkőzhessen.

A Varsói Szerződés egyes tagállamainak csapatai a tüntetéseket rövid úton elfojtották, tankjaik „helyreállították” a rendet. A hatalmas katonai túlerővel szemben a csehszlovák hadsereg meg sem próbálta fölvenni a harcot, mivel az intervencióra számító csehszlovák vezetés eleve parancsot adott az ellenállás elkerülésére. Dubček felhívásának megfelelően a lakosság körében sem bontakozott ki jelentős, szervezett ellenállás, áldozatai azonban így is voltak az offenzívának, katonák és polgári személyek egyaránt.

Források

• Kun Miklós előadása
• Jan Palmowski: Oxford Dictionary of Contemporary World Politics. Oxford: Oxford University Press. 2004.  
• Szalai Zoltán: 1968 a vasfüggönyön innen és túl: Interjú Pavel Schnabellel. Élet és Irodalom, LII. évf. 21. sz. (2008. május 23.) Hozzáférés: 2017. május 25.
• Szalai Zoltán: „Ha lett volna rá idő”: Interjú Jirí Kostával. Élet és Irodalom, LII. évf. 32. sz. (2008. augusztus 8.) Hozzáférés: 2017. május 25.
• 20. századi magyar történelem 1990–1994. Szerk. Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos. Budapest: Korona. 2001. 356–357. o. ISBN 963-81-5355-5  
• Tabajdi Gábor: A III/III krónikája. Budapest: Jaffa. 2013.  
• Ball, S. J.: The Cold War: An International History, 1947–1991 (1998), British perspective; short summary; online edition
• Boyle, Peter G.: American-Soviet Relations: From the Russian Revolution to the Fall of Communism, 1993
• Clarke, Bob: Four Minute Warning: Britain's Cold War (2005)
• Watry, David M.: Diplomacy at the Brink: Eisenhower, Churchill, and Eden in the Cold War, Baton Rouge: Louisiana State University Press, 2014
• Jaroslaw Oracijewski–Zofia Trojanowicz: Poznan, 1956, AB Független, Budapest, 1983, (Kelet-Európa elnyomott munkásfelkelései)

Kapcsolódó szócikkek

• Kommunizmus
• Hidegháború